Andrei Voznyeszenszkij 1933-ban született Moszkvában. Egyike volt a költők azon kis csoportjának, akik a Szovjetunióban a kulturális “hruscsovi olvadás” idején nagy hírnévre tettek szert. Voznyeszenszkij, Jevgenyij Jevtusenkóval, Bella Akhmadulinával és másokkal együtt gyakran tartott többórás felolvasásokat és előadásokat a hallgatókkal teli sportstadionokban.
Voznyeszenszkij annak ellenére, hogy 14 éves korában írt Borisz Paszternaknak és összebarátkozott vele, építészetet és mérnöki tanulmányokat folytatott, amíg szemtanúja nem lett egy tűzvésznek a moszkvai Építészeti Intézetben. Később ezt mondta a tűzről: “”Hiszek a szimbólumokban. Megértettem, hogy az építészet kiégett bennem. Költő lettem.” Voznyesenkij bonyolult viszonyt ápolt a szovjet kormánnyal, gyakori dorgálásokkal, és többnyire elkerülte a kemény következményeket. Raymond H. Anderson a New York Timesban azt írta: “Voznyeszenszkij úr költészete megtestesítette a Sztálin utáni oroszországi évtizedek kudarcait, nyereségeit és reményeit. Több száz finom, ironikus és innovatív verse a nyugalom és a stressz váltakozó időszakait tükrözte, ahogy a kommunista párt uralma stabilizálódott, gyengült, majd 1991-ben gyorsan szétesett.”
Amellett, hogy Oroszországban széles körű népszerűségnek örvendett, többek között több verséből díjnyertes popdal is született, Voznyeszenszkij munkásságát az Egyesült Államokban is széles körben olvasták. Többek között W. H. Auden, Stanley Kunitz, Richard Wilbur és William Jay Smith fordításában 1966-ban megjelent egy válogatás az írásaiból, és gyakran turnézott az országban, gyakran alkotott párost Allen Ginsberggel. Egy 1980-as interjú bevezetőjében a Paris Review így fogalmazott: “Neve az irodalmi folyóiratokban bukkan fel, míg arca a divatlapokban. Oroszországban legenda, az amerikai Dél kis repülőterein is felismerik”. Moszkvában halt meg 2010-ben.