Amaud Jamaul Johnson három verseskötet szerzője: Red Summer, Darktown Follies és Imperial Liquor. Kitüntetései között szerepel a Pushcart-díj, a Hurston/Wright Legacy Award és a Dorset-díj. A Wisconsin-Madison Egyetem kreatív írás MFA programjának vezetője.
John Murillo: Költői könyveink olyan járványszerűen kerülnek a világba, amire még életünkben nem volt példa. Milyen más események – személyes vagy történelmi – alakították a könyved megírását, és a jelenlegi pillanat hogyan késztet arra, hogy másképp olvasd vagy gondolkodj a saját könyvedről?
Amaud Jamaul Johnson: 1972-ben születtem, tehát az X generáció tagja vagyok, de mindig is megkérdőjeleztem e kategóriák természetét, különösen a faji, történelmi és politikai harcok mentén. A nagyszüleim nem Baby Boomerek voltak; ők voltak a polgárjogi nemzedék, a szüleim pedig a Black Power Movement tanítványai voltak, és mivel King meggyilkolása, valamint a ’65-ös, ’68-as és ’69-es zavargások után születtem, az Álom gyermeke vagyok. A forradalom és a szívfájdalom visszhangja fut a véremben; a tudatalattim ég. Ezt a könyvet egyszerre a nyugtalanság és az elmélkedés állapotából nyitom meg. Bár habozom bármit is vallomásosnak nevezni, e versek beszélői sokkal közelebb állnak azokhoz a bensőséges tapasztalatokhoz, amelyek korai comptoni életemet alakították. Nyilvánvaló, hogy ezt akkoriban nem érthettem, de a hosszú gyász időszakába születtem, a hallgatás terméke, miután egy nemzet mélypontra jutott. A mai küzdelmek, a COVID-19 halálesetek sorozata, amelyek aránytalanul nagy arányban feketék, amelyek tragikusan és ironikusan magukban foglalják azt a generációt, amely “Kinggel járt”, felszakítja a lelkemet. Bár ez egy új mélypont, ez egy régi történet. Minden hét olyan, mint egy rúgás a gyomorba. Minden hét egy új aggodalom. Ahmaud Arbery, Breonna Taylor és George Floyd közelmúltbeli meggyilkolása, amelyet fehér fajgyűlölők és rasszista rendőrök követtek el, módosítja azt, amit megértünk erről a betegségről; hogy mennyire egyedülállóan amerikai, hogy ezt a pillanatot COVID-1619-ként kell megemlékezni.
Ez a könyv a zavargásokra és azok utóhatásaira emlékeztet. De ahelyett, hogy a dühvel foglalkoznék, inkább azt akartam megvizsgálni, hogy a politikai és gazdasági küzdelmek hogyan bonyolítják a szerelmet. Amikor a jelenlegi válságunkra gondolok, arra a nyomásra gondolok, amelyet ez a világjárvány a kapcsolatokra helyezett. Hogyan néz ki a szerelem ebben a pillanatban? A beleszületett gyerekekre is gondolok. Ha én az Álom gyermeke vagyok, és az én generációm kulturális terméke a Hip Hop volt, egy olyan hangzás, amely a Dél-Bronx hamvaiból emelkedett ki, mi lesz ebből az új generációból? Hogyan fogják megírni a kiáltványaikat? Mik lesznek a huszonegyedik század egyedi kulturális termékei: több mém, Gif, Tik Tok videó?
JM: Jelenleg úgy tűnik, hogy az emberek jobban fordulnak a versekhez, mint valaha. Melyik egyetlen verset a könyvedből – vagy milyen témát vagy minőséget, ami végigvonul a könyvön – ajánlanád a legszívesebben az olvasóknak ebben a pillanatban? Miért?
AJJ: Ez igaz. A mélységes bizonytalanság pillanataiban az emberek a versekhez fordulnak. A költők az ismert és ismeretlen világok közötti peremvidéken laknak. Ezért van az, hogy Keat “negatív képesség” fogalma továbbra is aktuális. Amikor a gonoszra emlékeztetnek bennünket, néha tanácstalanok vagyunk, és próbáljuk kitalálni, hogyan reagáljunk. George Floyd meggyilkolására gondolva, a videó legborzalmasabb része Derek Chauvin rendőr arcának nyugalma. Nem mosolygott, nem hunyorgott, nem ráncolta a homlokát. A kezét a zsebében tartotta. Úgy nézett ki, mintha egy báli fotóhoz pózolna, úgy pózol, mintha egy fekete férfi teste egy medvebőr szőnyeg lenne. Háborúban állok ezzel az arckifejezéssel, a szeme ürességével. Ez a tekintet, ez az üresség oly sok munkatársamon és általános iskolaigazgatómon volt jelen. Ez a könyvem egyik témája. Igen, a rasszizmusról van szó, de a gonoszság gyökere, ez a lelki törés a hatalomvágy.
JM: Mi hiányzik a legjobban, vagy mit érzett a legnagyobb veszteségnek abból, hogy nem tudta személyesen, utazásokon és felolvasásokon keresztül megosztani a könyvet, és van-e mód arra, hogy ellensúlyozza ezt a veszteséget?
AJJ: Gyakran viccelődtem azzal, hogy azért vagyok költő, mert túl erkölcsös vagyok ahhoz, hogy politikus legyek, és nem elég erkölcsös ahhoz, hogy prédikátor legyek. Vágyom a szószékre és a szószékre. Amikor írok, tömegeket képzelek el. Ez nem az egóról szól. Szeretem az arckifejezéseket, a mosolyokat és a felhúzott szemöldököket. A fényt az arcukon. A költői felolvasás az “emberek megfigyelésének” egy formája, időhatárral. Miközben az írás magányos, vannak dolgok, amiket el akarok mondani, amiket nehezen tudok udvarias, alkalmi beszélgetésben bemutatni. Nagyon nehezen megy a csevegés. Úgy találom, hogy a legkönnyebb egy emberrel vagy egy hallgatósággal beszélgetni. Mindkettő ugyanolyan mértékű intimitást és intenzitást igényel. Valaki azt mondta nekem régen: költőként minden könyvet, amit eladsz, megérintesz. A költői felolvasások kihúztak a csigaházamból. Bár nem vagyok nagy asztrológus, a születési jegyem a Rák, és a legtöbb, amit olvastam, nagyon is helytállónak tűnik: Hűséges, befelé forduló és szeszélyes vagyok. Az anyagi megfontolásokat félretéve, hiányzik, hogy bővüljön a köröm. Hiányzik az új emberekkel való találkozás. A legjobb része a jóslásnak az, ami a jóslás után történik – elmenni vacsorázni vagy inni, véletlenszerű beszélgetésekbe keveredni, vagy az az érzés, hogy egy zsúfolt teremben a figyelem középpontjában állsz, majd hirtelen névtelenül és egyedül maradsz. Ezt nem tudom megismételni a Zoomon.
JM: Úgy érzem, ez az eddigi legszemélyesebb könyved. A Red Summer és a Darktown Follies után, ennyi évvel az írói karriered után, miért ez a könyv, miért most?
AJJ: Néhány évvel ezelőtt, nem sokkal a Red Summer megjelenése után Tony Hoagland sarokba szorított egy felolvasás után, és azt mondta, hogy szerinte a történelem mögé bújok, hogy lényegében maszkot viselek, hogy a személyiségköltészet a blackface egy formája. Nos, nem azt mondta, hogy “blackface”, de nem is bókolni akart. Nem emlékszem, hogyan reagáltam, de az biztos, hogy mosolyogtam, és azon dolgoztam, hogy kirázzam magam ebből a beszélgetésből, ami nem is beszélgetés volt. A hangja olyan volt, mintha valaki 22-esből lőtt volna nagy távolságból. Tisztában voltam a veszéllyel, de nem éreztem késztetést arra, hogy elfussak. A költészethez a történelmen keresztül jutottam el. Nagy adósa vagyok Elizabeth Alexandernek és Rita Dove-nak. Az ő költészetükön keresztül jutott eszembe, hogy mindig energiát merítsek az őseink által átadott leckékből. Tévedés azt hinni, hogy a mi küzdelmeink egyediek. Amikor írni kezdtem, felelősséget éreztem, hogy tisztelegjek előttük. Az első könyvem, a Vörös nyár az erőszak látványosságairól szól, de ezek a versek egy lírai történeten, egy álomvilágon keresztül formálódtak. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mit jelenthet történelmileg álmodni. Persze, a múltról írok, de a múlt személyes. Nem menekülünk ezek elől az elbeszélések elől. A Darktown Follies-ben, amikor fekete arcú feketékről írtam, jobban tudatosult bennem a vágy, hogy bensőségesen beszéljek egy szűk baráti körhöz, de úgy éreztem, hogy megfigyelés alatt állok. Azt hiszem, próbáltam kitalálni, hogyan építhetnék egy másfajta páncélt, ezért feketéztem. Bizonyos szempontból a Darktown Follies az afroamerikai kultúra 2000-es évek eleji mainstreamingjének kritikája is volt. Ami valakit mosolyra és táncra késztet, az lehet, hogy az erőszak megkerülésére tett kísérlet. Engem nem érdekelnek a bohócok, de a bohócok nem véletlenül félelmetesek. Az Imperial Liquor tényleg személyesnek tűnik. Apám felolvasott egy verset, és azt mondta: “Szóval úgy döntöttél, hogy neveket adsz.” Azt a könyvet a szüleimnek ajánlottam. Azt hiszem, olyan hangot akartam megalkotni, ahol a képek és a dikció lecsupaszított, kevésbé díszes. Lehet, hogy csak öregszem, de belefáradtam az emberekkel való játszadozásba. Nem olyan könnyű mosolyogni. Huszonöt évvel ezelőtt semmi sem zavart volna meg, de most már kevésbé vagyok türelmes. Félek attól, hogy valakit káromkodni fogok, és könnyebbnek találom a sírást. Talán ezt jelenti az öregedés.
JM: Az én szememben az Imperial Liquor olyan Compton számára, mint a Magic City Bogalusa számára. Nem mintha egyáltalán nem származékos lenne, de határozottan örökli és továbbviszi a fekete bildungsroman hagyományát. Mindkét gyűjteményben ott van a bölcsesség, egy felnőtt férfi visszatekintése az életére és a belőle levont tanulságokra.
AJJ: Hiányzik az otthonom. Mint DC, Detroit, South Side Chicago és Atlanta egyes részei, Compton is egy fekete bolygó volt. Compton egy buborék volt. Volt saját rendőrségünk, tűzoltóságunk, iskolai körzetünk, egy belvárosi bevásárlóközpontunk, egy Eastside és egy Westside. Igen, Los Angeles megyében voltunk, de nem Hollywoodban vagy Culver Cityben lógtam. Nem is tudtam, hogy Silver Lake létezik, amíg egy évtizeddel ezelőtt fel nem dzsentrifikálták. Szerintem az a pontos, hogy Compton az én Bogalusa-m, az én Magic City-m. Hasonló spirituális energiát hordoz. Persze Komunyakaa megírta apám generációjának soundtrackjét, az összes örömöt és fájdalmat. A szíve olyan nehéz a vértől, hogy csoda, hogy van ereje talpon maradni. De ez a blues. Ez a mély dél. De a pokolba is, majdnem mindenki Comptonból vérségi szálakkal kötődik Texashoz és Louisianához. Elég csak megnézni egy olyan filmet, mint Charles Burnett Birkagyilkos. Compton és Watts az új Dél változatai voltak. Ezért szerettük az autókat, és ezért álltunk a verandánkon vagy az előkertjeinkben, és néztük a naplementét, amíg az embereket el nem kezdték lelőni.
Most, mivel már több mint huszonöt éve elmentem, tisztán látom a várost. Azt kellene mondanom, hogy tisztán látom magam, mert megváltoztam, és a város is más lett. Három hónappal az 1992-es Los Angeles-i zavargások után mentem el főiskolára, de a Rodney King-ítélet volt a nevelésem (ez és Prince Jones meggyilkolása a Howardon). Az utolsó képeim otthonról égő épületeket ábrázolnak. De a gyerekkoromban minden úgy tűnt, hogy egy robbanáshoz vezet. Nehéz elfogadni, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig távol leszek, de tudom, hogy ez egy olyan fejezet az életemben, amit lezártam. Bármit is tudok a felnőtté válásról, most már tudom, hogy idegen vagyok Comptonban, ami azt jelenti, hogy idegen vagyok a világban. Ha az Imperial Liquor személyes, akkor ez egy számvetés.
JM: De az idő és a hely megkülönböztetése, azt hiszem, döntő fontosságú. A kaliforniai Compton a 70-es évek végén/80-as évek elején egy saját bolygó volt. Sok tekintetben ugyanazokkal a kérdésekkel birkózol, mint Yusef – a férfiasság öröklött és gyakran problematikus felfogása; összetett családi dinamika, amelyet a rendszerszintű rasszizmus még inkább megnehezített; stb. de mondanál néhány szót a te (a mi) sajátos miliődről, és arról, hogyan formált téged? Férfiként? Mint költő? Mint apa?
AJJ: Volt ez az ablak a fehér menekülés vége és a bandák erőszakának kitörése között, amikor Compton utópia volt. Valaki egyszer megkérdezte apámat a munkahelyén, hogy “milyen volt a gettóban felnőni”, és apám egyszerre volt zavart és sértett. Azt mondta: “Egy házban laktunk, volt kertészünk, apámnak és nagyapámnak diplomája volt. Ez úgy hangzik, mint egy gettó?” Az emberek másképp gondolkodtak Comptonról, mint ahogy mi láttuk magunkat. A korai gyermekkori emlékeim a városról romantikusak. Mindenkinek afro frizurája volt, és gyönyörű, élénk színekben öltöztünk. Minden hang és stílus volt. Az akkori évek hangsávja tele volt szerelmes dalokkal; olyan együttesek zenéje, mint a Blue Magic, a Delfonics és a Chi-lites. Néha azt kívánom, bárcsak visszamászhatnék ebbe a hangzásvilágba. Az Imperial Liquor érzelmi központja ez a zenei korszak. Yusef a jazzből és a bluesból merít a Magic Cityben. De számomra van valami az R&B-ben, a falsettóban, ami szétszakít. Aztán mintha egy bomba robbant volna a nyolcvanas évek elején. Az egész romantika kokainnal lett megspékelve, és olcsó borszagúvá kezdett válni. A falsetto a hangja egy szép dolognak, ami összetörik.
Sok minden, ez az Álom, a fekete férfiasság narratíváihoz kötődik. Ez volt a polgárjogi és fekete hatalmi mozgalmakból átörökített dogma; hogy a fekete közösség egészsége a fekete férfi erejéhez kötődik. Természetesen a patriarchátus rákos daganat, mert az elnyomás rendszerét replikálja. Amit a szisztematikus rasszizmusról megértettem, az az volt, hogy milyen hatással van a kapcsolatokra. Mint egy sebesült kutya, egy sebesült ember a legveszélyesebb, és miközben fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni az életemmel, rengeteg rossz példával rendelkeztem. Gyerekként semmit sem értettem a történelemből vagy a politikából, de annyi fájdalom vett körül. Legalább annyira akartam menekülni, mint amennyire meg akartam érteni. Ha van valami bölcsesség az Imperial Liquorban, az az, hogy a menekülés minden formája visszavezet a nagyobb fájdalomhoz. Compton elhagyása azt jelentette, hogy szembesülök Comptonnal, mert magammal viszem a várost. A történeteim, az örömeim és a sebeim tesznek egyedivé. A hely a gyermekkori emlékeimhez is kötődik. Igen, a nosztalgia veszélyes. Könnyű szanálni a múltat, mert bármi is történt velünk, a humor vagy a borzalom, amit magunkban hordozunk, a jelenhez vezető utunkká válik. A jelen pedig a reményhez kötődik.
Még mindig nehezen mondom, hogy költő vagyok. A harmadik könyvet fordulatnak érzem. Mivel minden vers, amit írok, olyan, mintha az utolsó versem lenne, csodálatosnak találom az utamnak ezt a szakaszát.